Egy barátommal terveztük, hogy elindulunk a Szent Benedek zarándok úton.
Bár akkor még csak hallottunk róla, rejtelmeit ismerni, nem tudtuk.

A döntésünket követő néhány estét azzal töltöttem, hogy az interneten kutattam a zarándoklat útvonala után, majd amikor kezdett összeállni, papírra nyomtattam a hevenyészett térképeket.
Két bátor hölgy is velünk tartott, az én kedvesem és egy barátunk. Így négyen indultunk neki az első zarándoklatnak. A hátizsákjainkban hálózsákot és még sok egyéb felesleges terheket cipeltünk.

Délután Pannonhalmán elmondtunk egy fohászt, majd megkezdtük zarándok utunkat. Sokat beszélgettünk, meg is lett az eredménye. Első nap eltévedtünk és egy iskolában kaptunk szállást a romándi polgármester jóvoltából. Itt még kalanddal teli mosoly ült az arcunkon.

A zsákok túlsúlyának hatása csak a második nap délután ért utol bennünket, mikor a talpainkon vízhólyagok hada kezdett megjelenni. Volt olyan akinek a két lábán 14 vízhólyag lett és a legtöbb hamarosan ki is szakadt. Így értük el kora estére Bakonybélt.

A harmadik napon már reggel minden lépés égetett, fájt. Haladni alig tudtunk, sokszor megálltunk, nem beszéltünk. Az erdő közepén feladtuk. Csak éppen ott nem volt buszmegálló, hogy haza induljunk. Délután kettő is elmúlt már, mire szótlanul megérkeztünk Hárskútra. (Ma ez az út 3-3,5 óra.) Egy baráti segítség, az otthon melege és a tartalmas ebéd, amit ott kaptunk, mégis tovább lendített minket. Délután négy is elmúlt már, amikor Márkót elhagyva az erdő széléről lefoglaltam a tótvázsonyi szállást. Azt ígértem, hogy este nyolcra ott leszünk, pedig nem tudtam, hogy mennyi út vár még ránk és az merre van. Ez az erdőterület a legkevésbé feltérképezett szakasza, túrista jelzések nincsenek, emberek nem járják. Este háromnegyed nyolckor, egy helybéli bácsit kértünk meg, hogy legalább a hölgyeket és a csomagokat kombi Trabantjával vigye a szállásra. Volt nálunk olyan bankjegy, amivel ezt a szolgáltatást megtudtuk váltani.
Mi ketten férfiak, minden csomag és víz nélkül a mezőkön keresztül, hatalmas léptekkel este tízre a szállásra értünk, ahol terített asztal, kiadós, meleg vacsora, forró zuhany és ropogós, frissen vette ágy várt. Jó volt megpihenni.

A negyedik napon, a biztonságot adó közlekedési utakat választottunk az erdei ösvények helyett. Az a 17 km, soknak tűnt. Némán ballagtunk egymás mellett. Fájdalmat már nem éreztünk egészen addig, míg Tihany határában, a levendula földek mellett azon a hosszú emelkedőn el nem indultunk felfelé. Ott minden erőnkre szükségünk volt. A nap erősen tűzött. Vizünk kevés volt. Nem is tudom mi vitt előre.
Amikor megérkeztünk az Apátsághoz, csak leroskadtunk a fűre és néztünk magunk elé. Nem hittem le, hogy ott vagyunk. Amikor az erő kezdett visszatérni a testünkbe bementünk az Apátságba. A hűvös levegő és a hely energiája által feltöltődve jöttünk ki.

Ez az út átalakított engem.

Még azon a nyáron újból végig jártuk a 110 kilométert a kedvesemmel. Néhány hét múlva kiderült, hogy – a hat évi próbálkozás és a hat vetélés után – azon a zarándoklaton már velünk volt a kislányunk is. Ekkor határoztam el, hogy ezt a csodás utat másokkal is megosztom és önismereti kurzus lett belőle.